ma kedvem van, csak időm nincs...

...de azért igyekszem írni kicsit.
Esélytelen, hogy mindenről beszámoljak, ami az elmúlt időszakban történt, de azért nagyvonalakban:
Párizs, az nagy érvágás volt. Másfél éve terveztem ezt az utat, aki olvassa a blogot, az tudja, hogy mióta írhatok róla, azóta eléggé központi téma volt.
Képzeld el, hogy valamit nagyon vársz, nagyon készülsz, beleadod szíved, lelked, tervezel, szervezel, titkolózol... Összepakolsz a nagy útra, majd mikor széles mosollyal, jegyekkel a kezedben közlöd a checkoló pultnál, hogy Párizsba mennénk, akkor közlik, hogy ja, nem, mert kitört egy vulkán...
Egy pillanatra, azt hiszed viccelnek, de már megállíthatatlanul potyognak a könnyeid. Körbenézel, és csak akkor veszed észre, hogy szokatlanul sok az ember, órási sorok mindenütt, és leesik, hogy ezért volt az a rengeteg kocsi a reptér környékén... Próbálsz megoldás találni erre az Al Bundy szerű fordulatra, de sajnos egyik gondolatod, sem megvalósíthaó.
A vonatjegy túl drága (csak Londonból, csak egy útra 600 font a jegy), busszal 14 óra az út. Kocsival nem merünk nekivágni, mert szervíz gyanús a verda, mi van akkor, ha a UK-n kívül esik szét, akkor rengeteg pénzbe kerülne a hazaszállíttatása...
Két napig bőgtem. Reggel 6ra értünk ki a reptérre, előttünk fél órával zárták a repteret...
Tudom, nem kellett, hogy most menjünk Párizsba. Tudom, lehet lezuhant volna a gép, tudom, lehet, hogy ott történt volna velünk valami (mondjuk jól éreztük volna magunkat??), de túl keserű ez az orvosság. Bocsánat, de nem tudom bevenni.
Nagyon fáj még most is, hogy nem sikerült eljutni, és mostanában nem is szeretném újra megpróbálni. Norbinak ez lett volna a 30. szülinapi ajándéka... Végül egy Cardiff-i utat kapott, mert valahova menni akartunk. A város sajnos szóra sem érdemes, főleg, hogy három napig matta részegek voltunk.
Viszont volt előnyös oldala is, azt most nem osztanám meg ilyen nyilvánosság előtt. A lényeg, hogy a lelki békém kicsit helyre állt, Norbit őszinteségi roham fogta el :) Másfél évente egyszer történik ilyen, úgyhogy minden szavát rögzítettem, eltárolam :)

A munkával az van, hogy elbocsátottak a Cable Glandstől. Derült égből villámcsapás volt. Egy hónap után, múlthét szerdán bementem, a két főnököm direkt nem jött be, és a kollégámra hagyták ezt a nemes feladatot, hogy közölje a jó hírt. Kérdeztem az indokot, de mivel próbaidős vagyok, nem kell megindokolni. Szép...
Annyit tudtam kiszedni Craigből, hogy az angol nyelvtudásom nem volt megfelelő. Amit el is hiszek és el is fogadok, csupán azt nem értem, hogy ezt miért nem tudták már az interjún eldönteni. Se jobb, se rosszabb azóta az angolom, hogy akkor miért gondolták úgy, hogy elég lesz a munkára ez a szint, most meg már nem.
Mindegy is, ezek olyan kérdések, amikre nem fogok már választ kapni, de nem is érdekel.
Sztem emberileg volt geci dolog így elbocsátani valakit, ahogy ők tették, hogy még csak oda sem jöttek, még annyira sem vettek emberszámba, hogy beszéljenek velem.
És a legszebb, hogy az egy hónap alatt egyszer nem mondták, hogy problémájuk lenne velem, hogy ezt vagy azt rosszúl csinálom, próbáljak javítani. Végig ment a mosolygás. Mindegy, azt hiszem jobb is, hogy vége.
Sírtam fél órát, majd realizáltam, hogy ebből nem élünk meg, úh gyorsan munkát kezdtem keresni.
Pénteken már egy új cégnél kezdtem adimisztrátorként.
Nem akartam irodai munkát keresni ezek után, mert úgy érzem, nem vagyok elég, kevés vagyok és béna.
De Norbi rábeszélt, hogy igen is ezeket a munkákat is nézzem meg, küldjem el az önéletrajzomat, mert az nem fáj.
Végül egy agency-hez bementem csütörtökön, nagyon rendesek voltak, tényleg pontról pontra átnézték a cv-met, telejegyzeteleték, csomót kérdeztek. Szóval úgy tűnt foglalkoznak velem
(zárójelben jegyzem meg, azt kamuztam mindnehol, hogy a cable glandses meló temporary volt, hogy csak egy hónapra kellettem, amíg átköltözött a cég egy új helyre. Ezt a dolgot le is leveleztem az exfőnökömmel Mike-kal, aki beleegyezett. Úh, ha valaki felhívja őt referencia ügyben, akkor ezt fogja mondani. Amúgy még egy rendes dologot azért tettek, mert fizetik ezt a hónapomat.)
Lényeg, hogy péneken már hívott az ügynökség, hogy akkor lenne egy 6 hetes temporary job egy cégnél, adminisztrátori teendők. Az egyik csaj kórházba került, őt kéne helyettesíteni.
Úh ott vagyok már 3. napja. Nagyon arik, kedvesek, segítenek. Nem élem bele magam.
Illetve tegnap felhívott az agency, hogy felhívta őt a jelenlegi felettesem, Helen, hogy nagyon meg vannak velem elégedve, és nagyon jól dolgozom :))
Legalább egy kis bíztatás. Rámfér. Jelenleg nem érzem úgy, hogy jó lennék, hogy tudnék angolul. Sosem volt önbizalmam ezen a téren (sem), hát még azok után, ami történt.

Na a lényeg, hogy nem adom fel. Mert muszáj küzdeni, muszáj tovább menni. Az önsajnálatból nem kapok kenyeret a boltban, úh hála az égnek csak két napig voltam munkanélküli, azt is fizették.

Megyek, elviszem a kocsit szervízbe, aztán sietek dolgozni.
Jelentkezem, ahogy tudok.

Szebb napokat
Anta