Elmélkedés az életemről

Kedves Idetévedő! Ez a bejegyzés eltér az eddig megszokottaktól. Kicsit az életem összegzése, kicsit nosztalgiázás, kicsit jövőbe tekintés lesz.
Bármilyen szándékkal is olvasol, tudnod kell, hogy nem nagyon lesz benne konkrétum. Lehet, hogy csak én értem majd, miről is írok, vagy csak egy-két hozzám nagyon közel álló ember. De nem baj, mert hála az égnek ez az én blogom, ha úgy tetszik, naplóm és bármilyen zagyvaságot (vagy inkább annak tűnő dolgot) leírhatok.

Kristálytisztán áll előttem most az életem. Sok mindent látok, mi miért történt és azt hiszem ezért is vagyunk itt, ezért születtünk. Hogy megfejtsük saját magunkat és ezáltal a világot.
Ma, 2009 március elején, egy felületes szemlélő számára egy merőben másmilyen Anta (így, nagy betűvel :)) áll itt, mint mondjuk két évvel, vagy akár csak másfél évvel ezelőtt.
Nem olyan régen kaptam egy levelet egy olyan embertől, aki nem szívlel igazán. Ő azt írta nekem, hogy "Remélem, az élet Téged sem fog kímélni és megadja, ami neked jár".
Nos, ez az ember semmit nem tud rólam - talán a nevemen kívűl -, így azt sem tudhatja hogy nem kímélt az élet. Rengeteg mocskon és fájdalmon kellett átverekedni magam. Ahogy Kiss Tibi is énekli "Annyi minden szarral kell még megküzdenem..." Nem volt egyszerű feldolgoznom az életemben engem ért sérüléseket. Annyira nem volt egyszerű, hogy nyolc évembe telt és még most sem vagyok teljesen készen :)
Töretlenül jártam a terápiákra. Hogy kitartó voltam? Nem, ezt nem mondanám. Sosem tudtam saját magamért tenni. Hogy ülni egy kineziológusnál, vagy játszani valamit pszichodrámán, az oké. De hogy a hétköznapi életembe is valamit átvigyek a megtanultakból, arra képtelen voltam.
Nyolc évig szinte egyhelyben futottam. Közben erre ráment két párkapcsolatom. Bár azt hiszem nem jó szó, hogy ráment, csupán azt akarom kifejezni, hogy emiatt a problémám miatt nem működött egyik sem.
De aztán az égiek kegyesek voltak. Azt mondták: itt van ez a lány, annyi elképesztő helyen járt már, hogy gyógyuljon. Adjunk a kezébe egy módszert, ami gyógyítja őt úgy, hogy neki szinte semmit nem kell tennie. Így kaptam a pránanadit.
2007 ősz. Életem fordulópontja. Éreztem a feszültséget, az energiák áramlását magamban. Nagyon furcsa és ijesztő érzés volt. Sosem tapasztaltam hasonlót. Közeledett a nadi hármas fokozata és napról napra gyűlt bennem fel minden mocsok, hogy aztán a tanfolyam alatt lemosódjon.
És mint a bomba robbant az életem, vagy sokkal inkább, mint egy gát, ami átszakad.
Betti barátnőmmel találkoztam pár napja, hogy Magyarországon jártam. Ő mondta azt, hogy az nem is elég erős kifejezés, hogy 180 fokot fordultam, hanem szinte nem is lehet kifejezni milyen őrült nagyot változtam. És akkor esett le, hogy ez nem igaz. Nem változtam. Én most vagyok önmagam. Csak az eddigi életem arról szólt, hogy magamat, mint egy héliummal telített lufit, leszorítva tartottam. Nem engedtem szállni, hanem korlátokat szabtam maganak, nem mertem szembe nézni saját magam jó oldalaival sem.
Nekem a jókislány életét kellett élnem és ezt kellett eljátszanom magamnak is. Normális életre törekedtem. Lakás, férj, gyerek. És közben el sem gondolkodtam, hogy valójában akarom-e én ezt, tényleg erre vágyom-e. És közben élt velem egy ember. "Ő félig angyal volt, én félig ember, félig gép" És valóban. Ő félig tényleg angyal volt, csak én nem tudtam saját magam lenni. Persze nem miatta. De mellette már nem tudtam volna ezt a felszabadulást megélni, nem lettem volna képes a lufit elengedni. Lépnem kellett. Léptem. Fájt. A lufi felszállt.
És aztán megtapasztaltam azt, milyen, amikor a lebegő lufit valaki más ráncibálja vissza a madzagjánál fogva. Milyen érdekes, hogy ezt sokkal hamarabb képes voltam észrevenni és kilépni belőle. Ehhez "csupán" 7 hónap kellett. Míg azt, mikor saját magam fogtam vissza az életem, azt még észrevenni sem sikerült. Mondhatom azt, hogy ez csak utólag áll így össze. Akkor még nem érzékeltem.

És most szabadság van. Nem tudom leírni, szavakkal kifejezni milyen is ez. Lebeg a lufim és nem kapdosnak utána kezek, hogy visszahúzzák. Sem az enyém sem az Övé:)

(Mondjuk kicsit beteg részemről ez a lufi kép, hiszen világ életemben rettegtem a lufitól :) Valószínüleg nem véletlenül, ugye Kata? :))

És most itt van Ő. A Szerelem. Ez is így nagybetűvel. Nem tudok nem nagy szavakkal beszélni erről, de az a baj, hogy attól meg olyan profánná válik.
Együtt élek egy Férfival (ez is nagy betűs:)) és minden nap hálát adok (magamnak, Istennek, az energiának - nagyjából ugyan az mind...), hogy velem van. Tényleg minden nap köszönetet mondok. Nem tudok csak úgy belekényelmesedni, hogy jó, akkor ez megvan. Nagy szerelem, pipa. Hanem, mint egy kisgyerek a karácsonyi ajándékokra úgy nézek erre a Szerelemre.
Persze mindketten hús-vér emberek vagyunk tele hibákkal, és közel sem tökéletes tulajdonságokkal, de az, amit Vele megélek, az az, amit a könyvekben olvasol, filmekben látsz. Még réggebben írtam neki egy sms-ben, hogy rájöttem, hogy Ő az a pasi, akire gyerek korom óta vártam, akiről mindig álmodtam.
Van nekem egy kedvenc írónőm, Vavyan Fable. Neki a férfi főhősei olyanok, mint Ő. Kicsit mogorvák, kicsit megközelíthetetlenek és titokzatosak, de roppantul férfiasak és közben legbelül érzékenyek, romantikusak, amit csak az arra érdemesek láthatnak meg.
És még gyerek, vagy tini fejjel, amikor olvastam a regényeket, mindig az volt bennem, hogy ez milyen fantasztikus, és hogy de jó lenne, ha egyszer én is megtalálnám a Belloq-omat, vagy Vis Majoromat. De mindig lehűtöttem magam, hogy ez nem a valóság. Ilyen pasi nincs, ez csak kitaláció, fantázia.
És aztán jött Ő. Hosszú idő kellett, míg képes voltam észrevenni. És aztán sem volt egyszerű. Sőt. Azután volt csak igazán bonyolult...
De most itt vagyok. Vele vagyok. És ez jó. Csak így egyszerűen jó. Jó érte tenni. Legyen az csak a mindennapos vacsi és ebéd készítés, legyen az valami apró meglepi, amivel fogadom, ha hazajön, vagy legyen az egy utazás, amit én szervezek neki. Fantasztikus dolog, hogy érzem milyen hálás, ha valamit megteszek érte, valamit elintézek neki. Látom rajta, hogy nem érti miért teszem, mert ő ezt sosem kapta meg. És még nem tudja természetesnek venni:) Addig jó :)
És én is rengeteget kapok tőle. Már eleve, hogy képes volt engem választani, hogy volt bátorsága, ereje ehhez a lépéshez.
De ezen kívül is olyan sokat segít nekem. Annyira tudja, mi kell nekem. Tudja, hogy nem szavakra van szükségem. Ahogy rám néz, ahogy megérint, az mindent elárul. Azért sem szeretem a nagy szavakat, mert sokszor elrontja ezeket a pillanatokat. Pontosan azzal, hogy annyit használjuk a hétköznapokban, és ettől fényét veszti.
Egy barátnőm gerincoszlopán díszeleg egy tetoválás: "Ne a szavakkal! Tettekkel!"
Teljes mértékben egyetértek:)
Például tegnap eljött értem a melóba és közölte, hogy elvisz étterembe. Liverpoolba :) Így elmentünk, megnéztük az Albert Dock-ot. Sétáltunk, beszélgettünk, utána beültünk enni. És nekem ez annyit, de annyit jelentett! Csak vigyorogni tudtam :)
Furcsa, hogy szavak nélkül értjük egymást. Nem is nagyon kell megbeszélnünk, mi az egyikünk feladata, mi a másiké. Autómatikusan jön. Sokszor van olyan, hogy szinte hallom, mit gondol :) Vicces olyankor, mert van, hogy kimondom és akkor csodálkozik :)
Az első perctől azt érzem, hogy totálisan egymásra vagyunk hangolódva. Mint két hangszer :) És ez minden téren így van. Az én hosszú évekig tartó problémámat, mintha elfújták volna, mellette pedig nem alakulnak ki újak.
Azonosak a céljaink, a vágyaink, a terveink. És együtt küzdünk meg ezekért minden nap. Érdekes és felemelő dolog egy ilyen felnőtt kapcsolatban benne lenni.
Jó vele, csak így egyszerűen.

Felnőtt kapcsolat. Furcsa, mert féltem a felnőtté válástól, de mostmár nem egy félénk kislány írja ezeket a sorokat, hanem egy felnőtt nő. Aki tudja, mit akar és ezért meg is tesz minden. Ha pedig kell, elenged. Sokszor ez sokkal nehezebb.
Jó érzés két lábbal állni a földön, tudni, hogy a magam ura vagyok, hogy megteremtek mindent, amire vágyom. Jó az is, hogy külön kihívásként ezt egy (mostmár nem is annyira) idegen országban tudom megtenni.
Magabiztos lettem azoktól a dolgoktól, amiken keresztül mentem, és amiket elértem. És mostmár csak szeretettel mosolygok arra a lányra, aki voltam.

A következő bejegyzés nem lesz ilyen filozófikus. Ígérem, hogy ott már a történésekről is írni fogok:)

Anta