19. nap: mi a véleményed a vallásról? vagy mi a véleményed a politikáról?

Kezdjük a politikával:

Sosem érdekelt különösebben, valószínűleg már fialatalbb koromban is éreztem azt, amit mostmár egyre határozottabban sejtek: felesleges időpocsékolás beleélni magunkat abba, hogy megváltoztathatsz bármit is Mo-on, mert egyszerűen, amióta az eszemet tudom, az ország süllyed. És ez a folyamat nem fog megállni. Akiknek hatalmukban áll tenni ez ellen, azok rombolnak, pusztítanak, tönkre tesznek mindent. Továbbra is csak azt mondom, nincs fejlődés, nincs remény.

Ezzel megint nem bántani akarok senkit, egyszerűen csak ezt látom. És igen, nekem is fáj, és igen, örülök, hogy nem kell már ott élnem.

Van olyan harc, amit nem nyerhetsz meg. Szerintem az ország, legalább minimálisan élhetővé tételéért folytatott harc, pontosan ilyen. Én kiszálltam. Nem látom értelmét.

"Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba,vagy komisz emberek ülnek egy becsületes nép nyakára, akkor az a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol mélyére küldi... De ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba. Akkor az a nemzet aljas, vagy műveletlen.” (Széchenyi)

(Köszi Kata, hogy eszembe juttattad ezt az idézetet)

És ezzel nem azt akarom mondani, hogy a Fidesz a rossz, mert az MSZP sem volt jobb semmivel. Mondhatnám hangyafasznyival sem. Nincs lehetőség jót választani. (És már buzi régen nem is volt ilyenre lehetőség)
És nem. A két nagypárt melletti kisebb "opciók" is legjobb esetben is csak viccnek nevezhetők, de sajnos nekem inkább sírnom kell rajtuk.
Senki nem akar és nem is tud az ország érdekei szerint kormányozni. És igen. szerintem a magyar népben van a hiba. Mert mi engedjük, hogy ezek az izék hatalmaskodjanak felettünk, és igen, mi tehetünk arról, hogy nem vagyunk képesek kitermelni egy normális vezetői brigádot.

Igen, én ott hagytam a süllyedő hajót, nem én vagyok a kapitány.
És kívánom, hogy ne nekem legyen igazam. Innen, messziről drukkolok



A vallásról:

Ez egy nagyon összetett kérdés az életemben, de próbálom összefoglalni röviden:
Szüleim ateistáknak vallják magukat, bár mindketten keresztény neveltetésben részesültek.
Engem meghagytak, hogy megválasszam én a magam hitét, hogy megtaláljam azt, ami nekem járható út.

16 évesen kezdtem a témával foglalkozni, elkezdtem járni egy evangélikus gyülekezetbe, és nagyon jól éreztem magam közöttük. Isten is kezdett bennem formálódni.
De valahogy mindig kívülállónak éreztem magam, bármilyen közösségbe kerültem is. Én nem nevelkedtem evangélikus családban, mint körülöttem az srácok 90%-a. És bár ezt sosem éreztették velem, én mégsem éreztem úgy, hogy megtaláltam volna a helyem.

Aztán jött Ricsi és a keleti filozófia, és valami a helyére kezdett mozdulni.

Kis kitérő az evangélikus hittudományi egyetemen, ahonnan egy év után sikítva menekültem.
Ha a gyülekezetben nem találtam a helyemet, akkor itt elveszett lélek voltam. Két csoportra tudnám osztani a teológusokat.
Az egyik, akivel kocsmázni jártam esténként, meg koncertekre, illetve ártatlan elsőéveseket cipeltek fel szobára...
A másik pedig akik a lelkem üdvéért imádkoztak, ha magassarkút vettem fel. (Amúgy ott kezdtem nőiesen öltözködni, pontosan az ilyen ájtatosok miatt)

De nekem egyikkel sem volt bajom, csak egyszerűen túlságosan távoli volt tőlem az, amit meg kellett volna tanulnom, majd később gyülekezeteknek átadni. Brrrrr. A gondolattól is kiráz a hideg, hogy hiteltelenül kiálljak emberek elé igét hirdetni.

És valamiért ott még inkább kijött az, hogy nem vagyok tenyésztett evangélikus. És itt most megint nem bántani akarok senkit. Ezt a kifejezést is tőlük tanultam.
Ők azok, akiknek már az ős apja is minimum evangélikus lelkész volt, evangélikus bölcsibe, oviba járt, természetesen az általános és a gimi is evangélikus volt. "Világi" emberekkel ritkán találkoztak.

Na ezért menekültem el innen. Ez nem az én helyem volt.
De legalább megjártam egy kicsit a "poklot". Ott kezdtem el inni, ott voltak az első berúgások, más nem igazán maradt meg. Ja meg, hogy a pasimat titokban csempésztem be meg ki a koleszba éjszakánként, nehogy a kolesz lelkész elkapjon :)

Na de ez még mindig nem vélemény a vallásról. Mindjárt elérek oda is:)
Teó alatt, mellett, előtt már jártam asztrológiát is tanulni (igen, az is 6 éves képzés és komoly tudomány), kineziológushoz, pszichodrámára, később pránanadizni (ami végül helyre rakott sok puzzle darabot) és egyre inkább erősödött bennem az érzés, hogy ez a vallási dolog nem kerek. Legalábbis nekem nem az.

Sokszor hallom/hallottam, hogy a vallás és a hit, a gyengéknek egy kapaszkodó. Lehet, hogy igaz. Én bevállalom, ha így van. Nem sokan vannak, akik biztosan tudják, mi is van a halál után (még kevesebben, akik tudják, mi van előtte), de elképzelése mindenkinek van. Nincs olyan, akit ez ne foglalkoztatna valamennyire.

Van akinek kellenek a dogmák, a szabályrendszer, a bünti, ahhoz, hogy úgy érezze jól csinálja az életét, van mihez igazodnia. Én azt gondolom, az ilyen emberek a vallásosak. Nincs ezzel semmi baj, nem kevesebb nem több, ez is egy fejlődési szakasz. Nekik ezt kell megtapasztalni az életben.

Amit én gondolok az egy picit ettől eltér. Van benne Isten, de nem ennyire konkrétan körülhatárolható, mint amit evangélikuséknál tapasztaltam. Sokkal inkább egy Erő, Energia, ami ott van mindenütt és mindenkiben.
Hiszek a reinkarnációban és a karma erejében. Nem tudom enélkül logikusnak látni az életet. Nekem így kerek a történet. Hiszek abban, hogy sokat tehetünk azért, hogy fejlődjünk, hogy ki tudjunk lépni a folyamatosan futott körökből.

Minden találkozás, minden ember a helyén van az életünkben. Szerepe van, feladatunk van egymással, ledolgozni valónk. A lényeg az lenne, hogy minél kevesebb ledolgozni valót vigyünk tovább. Na, én ezt kurva nehezen valósítom meg, de igyekszem.

Tudom, hogy sokszor puffogtatom ezt a kifejezést: pránanadi. Nem véletlenül nem írok róla túl sűrűn. Pedig nagyon nagyon fontos része (még most is, csak passzívan) az életemnek.
És tudom furcsa, hogy az evangélikus korszakomról milyen sokat írok, arról, ami pedig igazán a részem lett, nem beszélek. Ennek is megvan az oka.
Akinek az az útja, hogy rajtam kersztül találkozzon a nadival, az úgyis megtalál.

Még sokat tudnék írni erről a témáról, de nem akarok untatni senkit.

Írok, ha van időm